A Costa da Morte, Galícia Halál-partja nem kizárólag a tomboló Atlanti-óceánnak köszönheti a nevét. Ha a breton ködök és gránitvárak mögött az igazságot keresed, rájössz, hogy a legveszélyesebb viharok szárazföldön dúltak, és olyan férfiak szabadították el őket, akiknek túl sok vas volt a vérükben és túl sok cím a zsebükben. A Castelo de Vimianzo, a négy toronnyal ékesített sziklagyűrű több puszta építészeti emléknél; az emberi hiúság, a krónikussá vált ostobaság és egy páratlan feudális bohózat kőkrónikája.
Amikor ma végigsétálunk a falak között, nem a ciszternákat vagy a lőréseket látjuk; ehelyett egy nagyszabású középkori színjátékba pillantunk. A forgatókönyv Shakespeare-é, a szereplőgárda a galíciai főnemesség, a poénok pedig mind a valóság tollából erednek – vagy talán a német író, Kurt Tucholsky tollából, ha ezek az ambiciózus urak ismerték volna őt annak idején.
Szirénekről, farkasokról és a családfa problémájáról
Kezdjük egy kis leckével az arisztokratikus etikettről, nagyon a „National Geographic“ stílusában, de kacsintással. Hiszen minden tekintélyes családnak szüksége van egy alapító legendára, amely annyira távol áll a valóságtól, hogy szükségszerűen hihetőnek tűnik. Vimianzo korai birtokosai, a Mariño de Lobeira család remekművet alkottak itt. Legendájuk, amelyet a 14. századi Nobiliario örökített meg: a nemesi ág egy Mariña nevű sellőtől ered, akit Froilán gróf a tengerparttól vitt el feleségül. Egy sziréna mint ősanya! Micsoda ízletes tévút! Tucholsky tapsolt volna: ha már nemesnek kell lenni, akkor kérem ilyen fantasztikus butasággal a címerben. Ennek fényében az egész azt követő hatalmi harc puszta nevetséges civakodásnak tűnik félhalak között.
A valóság azonban prózaibb és véresebb volt. A 14. század végén, II. Trastámarai Henrik kormányváltása után a régi Traba-ág hatalma szétesett. Ez volt a pillanat az éhes feltörekvők, például a Mariñók és mindenekelőtt a Moscosók számára. Az utóbbiak, akiknek a neve sötét árnyékként kíséri majd a következő évszázadokat, a történelmüket nem vízzel, hanem vérrel írták. Címerük sokat elárul: szürkésbarna farkasfej, vicsorogva, a nyakánál véresen levágva. A santiagói érsekek „Fekete Árnyékának“ nevezték őket – és ez még csak nem is eltúlzott kedvességként értendő.
A Moscosók felemelkedése a galíciai hatalompolitika leckéje. Rui Sanches de Moscosóval (1402–1456) kezdődött, akit „O Bravónak“ (A Bátornak) és valamivel kevésbé hízelgően „O Tortónak“ (A Kancsal vagy Félszemű) hívtak, mert egy csetepatéban elvesztette az egyik szemét. Olyan ember, aki egy szemmel többet látott, mint mások kettővel. Célja: uralni Terra de Santiagót, az érsekség hatalmas feudális területét.
Az érsek a vaskalitkában
Az illetékességek zűrzavara a középkori Galíciában legendás volt. A santiagói érsek nemcsak lelkipásztor volt, hanem hatalmas hűbérúr is. Birodalmában, a „Señorío de Santiagóban“ még a királyi igazságszolgáltatás sem üldözhetett súlyos bűncselekményeket. Erre ott volt a „Pertigueiro Maior“ (Főbotvivő), a rend világi védnöke, aki viszont az érseknek volt hűséggel tartozó.
És kit nevezett ki az érsek 1441-ben e Főbotvivőnek? Rui Sanches de Moscosót! Hiba, amely keservesen megbosszulja magát. Rui és klánja a pozícióját arra használta, hogy beszivárogjon az egyház birtokaiba.
Rui Sanches halála után fia, Bernaldo Eáns de Moscoso († 1466) örökölte a hivatalt és az egyházi hatalom elleni neheztelést. Bernaldo a merész, de erőszakos lovag archetípusa volt, olyan férfi, aki ismerte a protokollt, de figyelmen kívül hagyta, valahányszor megfelelt neki. Amikor 1464-ben az új érsek, II. Alonso de Fonseca gőgösen megérkezett, és megtagadta Bernaldótól a jövedelmező Főbotvivői hivatalt, elszabadult a pokol.
Ami ezután történt, az az európai feudalizmus abszurditásának csúcspontja és esetpélda a botránytörténeti könyvekbe: 1465 júliusában, ahogy a krónikások leírják, Bernaldo leste az érseket Noiában, és foglyul ejtette – „prendiolo por la barba“ – szakállánál fogva megragadta – és elrabolta!
Ennek a kényszerű vakációnak a célja: Vimianzo és Mens tömlöcei. De Bernaldo nem érte be egy egyszerű tömlöccel. Megalázta a gőgös prelátust azzal, hogy 28 hónapig vaskalitkába zárta, és az egész földjén nyilvánosan közszemlére tette.
Képzeld el: két éven át a Moscoso-klán vándorcirkuszi látványosságot szervezett, amelynek főszereplője egy bebörtönzött érsek volt. „A pap a konzervdobozban. Belépő 5 maravedí!“ – ami ma körülbelül 30 eurócentnek felelne meg, és egy napszámos alacsonyabb napibérével volt egyenlő. „Nézd meg, ahogy a nagyúr imádkozik és jajgat, miközben a váltságdíjára vár!“
Ez az eset, amelyet a Preito Tavera-Fonseca iratai részletesen igazolnak, megmutatja a korabeli hatalmi viszonyok teljes pompáját és nyomorát. Az érseket, akit ideiglenesen egy vimianzói kéményben tartottak fogva, nyomorúságos körülmények között, csak 500 arany dobláért lehetett kiváltani – óriási összegért, amely a mai, kb. 75 millió eurós „nettó vagyonhoz“ vagy akkori mintegy 4 500 000 maravedíhez hasonlítható. Bernaldo Eáns nem romantikus hős volt, hanem brutális zsaroló, aki szó szerint bezárta ellenségei isteni jogát.
A vége? Ez is tipikusan középkori volt. Santiago ostroma közben az érsek anyja ellen (aki viszont fia kiváltásán fáradozott) Bernaldo magabiztosan levette a sisakja állpántját. Az érsek egyik lövésze meglátta az esélyét, és nyílvesszővel nyakon találta. Harminc nappal később a Moscosók Farkasa meghalt. Egy golyó a nyerseség királyának. A történet tanulsága: a hatalom rendben van, de a hiúság öl.
A bontókalapács testvérisége
De mielőtt a Moscoso-klán folytathatta volna viszályait, a galíciai nép hallatta a hangját. És nem udvarias petícióval, hanem fejszékkel és dühvel. 1467-ben kitört a második irmandiño-lázadás.
Az Irmandiñók – a „Testvérek“ – parasztok, papok, polgárok és még alsóbb nemesek tarka társasága volt, akiket egy dolog egyesített: elegük volt a zsarnokságból, a rablótámadásokból, a kínzásokból és a feudális urak végtelen, önkényes adóiból. Csatakiáltásuk: „¡Abaixo as fortalezas!“ – Le az erődökkel!
Ahogy a történészek itt hangsúlyoznák: ez európai dimenziójú forradalmi tett volt, 300 évvel a Bastille ostroma előtt. Több mint 130 várat romboltak a földdel egyenlővé, köztük a nemrég újjáépített vimianzói erődöt is. Két rövid, dicső évig a „Testvériség“ uralkodott Galíciában. A nagy urak, például Lopo Sanches de Moscoso, aki éppen Kasztíliából tért vissza, kolostorokban bújtak el, vagy szomszédos királyságokba menekültek.
De mint a történelemben oly gyakran, az öröm rövid életű volt. A forradalom felfalta a gyermekeit, vagy ebben az esetben: a feudális ellenreakció felfalta a forradalmárokat. Kasztíliai és portugál csapatok segítségével a grófok visszatértek, bosszúvágyóan és jól felfegyverkezve.
A sors iróniája, amelyet egy Kurt Tucholskynak a legcsípősebb formájában kellett volna leírnia, a büntetésben nyilvánult meg: a legyőzött lázadókat arra kényszerítették, hogy újjáépítsék az általuk lerombolt erődöket! Hetente két-három napot kellett robotolniuk, saját szekereiket és ökreiket hozniuk, és ráadásul két reált (kb. 30 maravedít) kifizetniük az építésvezetők fizetésére. Az elnyomás cinikus építészeti emléke: a vimianzói vár, azok verejtékével és dühével újjáépítve, akik lerombolták.
Menekülés a címinflációba
E nemzeti egység epizódja után (a hatóságokkal szembeni ellenállásban) a Moscosók levonták a tanulságot: Galícia túl nyugtalan volt. Okosabb volt a Katolikus Királyok kasztíliai udvarában élni, ahol címeket gyűjtöttek ahelyett, hogy lázongó parasztokkal és arrogáns érsekekkel foglalkoztak volna. Rodrigo Osorio de Moscoso, Altamira II. grófja (az ősi székhely neve, amely Brión közelében volt) lépett erre az útra elsőként.
A modern kor szatirikusai idealista bolondnak nevezték volna: az „utolsó középkori lovag“, jó termetű, zenében és költészetben tehetséges (neve szerepel az 1511-es Cancionero Generalban), de elégedetlen a kor „façer façañas“ (tettek véghezvitele) divatjával. Kalandra vágyott, és 1510-ben Észak-Afrikában lelte halálát, nem hősiesen a mórok elleni csatában, hanem „ostoba módon“ egy balesetben, amikor egy fegyverhordozó nyila a lábába fúródott. Méltatlan vég egy Don Quijotének, aki jócskán lemaradt a korától.
Attól fogva kezdődött a nagy távollét. Altamira grófjai „Grandes de Españává“ lettek, és címeket halmoztak, egészen a XIII. grófig, Vicente Pío Osorio de Moscoso y Ponce de Leónig, aki a 19. században tizenhárom címen volt Grande de España, és számtalan hercegséggel, őrgrófsággal és grófsággal rendelkezett. Lenyűgöző lista, amely bizonyítja, hogy a spanyol nemességnél a fő dolog az volt, hogy a saját birtokaik listája hosszabb legyen a szomszédénál.
Míg a gróf Madridban csillogtatta pompáját és halmozta a címeket, Vimianzót magára hagyták. Meiriñók (intézők) és alcaidék (várnagyok) uralták.
A jobbágy terhei (A kegyetlenség „National Geographic“-részlete)
Az ebből az időből származó iratok – a történeti kutatás igazi leletei – feltárják az úrbéri uralom teljes brutalitását. Megmutatják, hogyan szívták ki a feudális urak, spanyol pompájukban távol, a galíciai birtokokat az ingükig.
- A vadászati kötelezettség: A vazallusoknak „futniuk és vadászniuk“ kellett a farkasvadászaton. Aki nem ejtett el farkast, annak még így is fizetnie kellett egy egyéves ürüt vagy másfél reált. A kockázat átcsoportosításának tiszta esete: a kaland a parasztnak, a teher a grófnak.
- A „Luctuosa“ (halotti adó): A legkegyetlenebb adó. Amikor a családfő meghalt, a családnak a grófnak kellett adnia „la mejor cosa de cuatro pies que tuviere el difunto“ – az elhunyt legjobb négylábú állatát, legyen az a legjobb tehén, a legjobb ökör vagy a legjobb ló. A krónikások itt eldobták volna a tollukat, mert ilyen kegyetlenség minden szatírát felülmúl. Az özvegyek tönkrementek.
- Az építési kötelezettség: A parasztoknak karbantartaniuk kellett az erőd tömlöceit, hídját és malmát. Fát, köveket, szekereket és ökröket szállítottak. Cserébe mentesültek a „carcelaxe“ (tömlöcdíj) alól, ha esetleg maguk kerülnének a várban fogságba. Micsoda üzlet! Felépíted a saját börtönödet, hogy fogság esetén ingyen lakhass benne. Legalább szállásdíjat nem kellett fizetni bebörtönzés esetén. Ami a koszt illeti – nos, elégedjünk meg a tudással. Nem szabad butaságokat adni a mai hivatalnokok fejébe.
Vimianzo így nemcsak az igazgatás és az igazságszolgáltatás központja volt, hanem az állandó zsarolás helye is. A meiriñók körbejártak, foglyokat ejtettek, adókat szedtek, és a vastag falak védelmében zajlott az urak igazságszolgáltatása, vagy ami akkoriban annak számított – a rend és törvény paródiája. A mai elnökökkel való hasonlóságok pedig teljesen véletlenek.
Az utolsó felvonás: A szabadság zászlaja és a történelem lövése
A vár 1870-ben cserélt gazdát, amikor eladták a Martelo családnak. Az új tulajdonos, Evaristo Martelo Paumán del Nero romantikus, anakronisztikus költő volt, aki megdicsőítette a középkori gótikus eszményt, és a költészet eszközével beleírta saját családját a Moscosók ősi vonalába. Megható kísérlet arra, hogy hősi méltóságot kölcsönözzön egy profán jelennek.
De a történelem még tartogatott egy finálét, amely sokkal tragikusabb volt bármely nemesi viszálynál. 1936-ban, nem sokkal a polgárháborúhoz vezető katonai puccs után Vimianzo városi tanácsa úgy döntött, hogy jelképesen „elfoglalja“ a várat. 1936. július 22-én a tömeg, José Alborés Gándara polgármester vezetésével, megrohamozta a tornyokat, és négy zászlót húzott fel: a republikánusét, a szocialistáét, a kommunistáét és az UGT-ét.
Vértelen, jelképes felszabadító tett volt a régi zsarnokság alól. A következmények azonban szörnyűek voltak. Franco csapatai jöttek, leszedték a zászlókat, és a vezetőket „felforgató tevékenységért“ halálra vagy hosszú hegyi menekülésre ítélték.
Így ért véget a Vimianzo-vár története: nem egy lovag dicsőséges győzelmével vagy egy gróf ravaszságával, hanem egyszerű emberek bátor, mégis tragikus tiltakozásával, akiknek egyetlen bűnük az volt, hogy szabadságot kerestek régi falak alatt. Az erőd, amely egykor egy érsek tömlöcéül szolgált, az autoriter hatalom elleni utolsó, véres felkelés színtere lett.
Ma a Castelo de Vimianzo a kultúra és az emlékezés békés helyeként szolgál. Múzeum, ahol csipkét és kézművességet csodálhatsz meg. Szelíd lezárása egy farkasokkal, érsekekkel, sellőkkel és a hatalomért és kiváltságokért folytatott örök civakodással jellemzett történelemnek. A német író, Kurt Tucholsky valószínűleg azt mondta volna: A hatalmasok dühe és kapzsisága elmúlik, de az ostobaság megmarad – és a népnek mindig el kell takarítania a romokat.
About the Author
