Több voltál, mint pap – útkereső lettél. O Cebreiróban a leheleted még most is ott időz, ködbe és imába keveredve. Nyilakat festettél, hogy az eltévedt lábak megtalálják az útjukat. Fényt vittél az elfeledett ösvények csendjébe.
A vonalaid mentén járok, és érzem a kezed a porban. A szél suttogásodat hordozza: újjáépítés, emlékezet, kegyelem. Nem voltál munka nélküli álmodozó – a szín és a térkép embere voltál. Visszahívtad az eltűnt utakat, hogy a zarándokok ne maradjanak elveszve. És mégsem emlékmű az utad. Nyitott lélegzet, örökre befejezetlen. Egy nyíl, amely senkié, mégis mindenkit vezet.
Az útszélen álltál egy vödör sárga festékkel. Egy autó megállt, egy rendőr megkérdezte: „Mit csinál itt, Padre?” Te pedig azt mondtad: „Nagy inváziót készítek elő.” Talán mosolyogtál – azzal a mosollyal, amely tud, nem pedig gúnyol. Nem sereget értettél. Minket értettél.
Még most is látlak lelki szemeimmel, O Cebreiro ködében. Pap ecsettel és türelemmel, amint újra láthatóvá teszi az ösvényeket, kőről kőre, irányról irányra. És mégsem akartál emlékművet. Mozgást akartál. Hogy az emberek újra útra keljenek – az Énből a Mibe, a mából az örökkévalóságba. És már csaknem négy évtizede figyelsz minket odafentről.
Nem prédikáltál, hanem rajzoltál. Sárgát szürkére, reményt a felejtésre. A nyilaid imák voltak festékben, por és hit evangéliuma. Minden sárga jelben meglátlak. Minden lépésben, amely tudatlanul halad tovább. Az életed híd volt, az örökséged otthon. A te utadon járok, a vonalaidat követem hidakon, völgyeken, időn át. Az ecseted próféta volt, a szíved iránytű. Úgy festetted az utakat, hogy megtalálhassuk a mennyet.
Köszönjük, hogy irányt adtál nekünk pusztán festékkel és hittel.
Buen Camino – Jó utat, Steffen
About the Author
