Steffen A. Pfeiffer értelmezése – Investigasteve
Azt mondják, a Mandeo folyó nem pusztán kanyarog Betanzos ősi kőfalai és nedves, rejtett kertjei között. Nem, a folyó állítólag magában suttogja az éveket. A Puente Viejo, az a szürke kőhíd, amely nemcsak összeköt két partot, hanem kapuként szolgál egy olyan történethez, amelyet a kocsmákban a harmadik pohár Mencía mellett mesélnek, amikor odakint a köd a macskaköveken kúszik, öröktől fogva áll ott.
A gyerekeket az idősek (legalábbis az influencer-kor előtti időkben így volt) intik, hogy szürkületkor maradjanak távol a híd közepétől. Mert ott, úgy mondják, a Dama del Puente Viejo vár. Ez a jelenés selyembe és aranyba öltözött alak. És épp úgy összefonódik a város sorsával, mint a só az Atlanti-óceánnal.
Elvira és Rodrigo története
Kezdjük a történetet az 1467-es évben. Betanzos számára ez az év kövér év volt. Kereskedői áruktól, nemes urakról és fáradt lábú, Ferrolból Santiago de Compostelába zarándokló zarándokokról hemzsegő év. E virágzás közepén élt a kecses Doña Elvira de Andrade. Pontedeume urának lánya volt. Kedvességét dicsérték, ám legalább annyit pletykáltak állítólag makacs szívéről. Mert ahelyett, hogy ahhoz a nemes grófhoz tartozott volna, akinek megígérték, gyengéd szíve Rodrigóért dobogott.
Rodrigo a folyóparti okos molnár volt, aki lisztet, kemény munkát és – ahogy az várható – folyóvizet szagolt. Szerelmük tiszta volt, de nem gyakorlatias, hiszen osztályhatárok és családja makacs logikája választotta el őket.
Egy hűvös őszi délutánon a Mandeo folyó figyelmeztetés nélkül megáradt. Barna, bugyborékoló árvíz szabadult el, és azzal fenyegetett, hogy elsodorja a várost faerkélyeivel együtt. Míg a megrémült lakók pánikban gyűjtötték a holmijukat, Elvira a híd közepére lépett, szembe a vízzel. Miután elfoglalta a helyét, egyenletes hangon egy régi galíciai dalba kezdett.
A legenda szerint dala megszégyenítette és megszelídítette a folyót. Hogy szép dal volt-e, vagy inkább károgás, azt a legenda nem említi tovább. De a víz engedelmesen visszahúzódott, mint egy megszidott udvari kutya. És Betanzos megmenekült.
A csoda azonban megkövetelte az árát: az áramlat Elviráért nyúlt, és a Mandeo mélye egyszer s mindenkorra elnyelte. Ez valószínűleg a sors galíciai retrancája is volt, amely egy szép leány dalát – aki esetleg szarka énektehetségével rendelkezett – örökre elnémította.
A jelenés a hídon
Azóta az éjszaka óta azonban az egykor kecses Doña Elvira de Andrade szelleme visszatér, valahányszor árvíz fenyeget. A Puente Viejón áll fehér és arany menyasszonyi ruhájában, amelyet sosem viselhetett. Ez a csillogó alak, amely az este nedves szürkületében látható, állítólag aranyérmével a kezében nyújtja a kezét.
Szavai mindig ősi szerződésként hangzanak: „Add nekem az érmédet, vándor, és teljesítem egy kívánságodat.“
Ha elutasítod vagy alkudozol, áthatolhatatlan ködbe burkolózol; némán bolyongsz reggelig, az út emléke nélkül. A mai kifejezésekkel élve szellemi áramszünetnek nevezhetnénk, olyannak, amelyet egyébként csak különféle Orujo Blanco chupitók élvezete enged meg. De ha akár csak egy kis rézérmét is felkínálsz, teljesül egy kívánságod – gyógyulás, viszonzott szerelem, a termés virágzása. A szellemvilág kikötései azonban szigorúak: a kívánságnak őszintének és önzéstől mentesnek kell lennie. Ha önzően kívánsz, az Úrnő ott hagy – és a Mandeo még aznap éjjel kétszeres dühvel és erővel tombol.
Lucas próbája
Évtizedekkel később Rodrigo molnár egy leszármazottja, Lucas, a hídra lépett. Egy nehéz, pénzérmékkel teli zsákkal kihívta az Úrnőt – nem alázatból, hanem hideg, számító kalkulációból. „Őszinte“ kívánsága? Nos, mivel az Úrnőt láthatóan összetévesztette egy keleti dzsinnel, mérhetetlen vagyont követelt magának.
Az Úrnő csak szomorúan nézett rá, és egyszerűen megmondta neki, hogy az igazi kincs nem a bankban vagy a pénzeszsákban rejlik, hanem abban a szerelemben, amely egykor megmentette a falut. És így sűrű fátyol burkolta be. Amikor Lucas másnap reggel a folyóparton ébredt, nem aranyláda feküdt mellette, hanem egy kis faládika. Benne egy régi szerelmeslevél volt Elvirától Rodrigónak, Lucas ősének, és vele együtt egy érme feküdt a következő felirattal: „A szerelem erősebb a folyónál.“ Lucas azonnal megértette, elengedett minden kapzsiságot, és megváltoztatta az életét.
A legenda tovább él
A mai napig a betanzosiak Szent János éjszakáján azt mesélik egymásnak, hogy Elvira dala a kövek fölött lebeg. Egyesek számára ő a város hű őrzője; mások számára szelleme csupán az igaz, önzetlen szeretet azon egyetlen tettére vár, amely megváltja. Az érmék azonban, amelyeket olykor a Puente Viejo pilléreinél találnak, nem a félelem áldozatai, hanem a hála csendes nyugtái. És amikor a Mandeo ismét megárad, az idősek mormolják: „Doña Elvira, emlékezünk rád.“ És a víz néha, úgy tűnik, még engedelmeskedik is.
About the Author
