Vannak utak, amelyek többek egy kirándulásnál. Az élet egy kis utazása ez, a szél, a só és a történetek kompozíciója. Utunk Fisterra kikötőjében kezdődött, a „María Elena” fedélzetén, Oliver Moure és cége, a Cruceros Fisterra vezetésével. Ő 17 éve viszi ki a helyieket és a látogatókat az öbölbe, ki az Atlanti-óceánra, hogy a vízről mutassa meg ezt a különleges helyet. Már a kikötőben, régi kötelek, megviselt halászhajók és az árbocok zörgése között éreztem: ez nem hétköznapi út lesz.
Előttünk elnyúlt az Atlanti-óceán, a végtelen vízfelület, amely csak látszólag jelöli a világ végét. Balra feltűnt a Langosteira-strand, Fisterra természetes kapuja mindazok számára, akik Santiagóból érkeznek. Jobbra már emelkedett a Monte Pindo, a kelták Olümposza, legendákkal teli gránitóriás, egykor Lupa királynő sírja. Aki egyszer látta az esti fényben, megérti, miért teremtettek itt mítoszokat az ősi népek.
De az igazi meglepetés akkor jött, amikor egy sötét uszony szelte át a vizet. Manoliño, a delfin megtalált minket. Nem legenda, hanem élő valóság, állat, amely Ferrol és Pontevedra között él – és mégis több, mint állat. Közel úszott a hajóhoz, lebukott, újra felbukkant, mintha köszöntene minket. Társ, a tenger barátja. Eszembe jutottak a történetek: hogyan játszott Corcubiónban kutyákkal, hogyan kísért halászokat, és hogyan jött egyszer Fisterra kikötőjében olyan közel hozzám, hogy három percig csendben „beszélgettünk”. Manoliño – a Costa da Morte jó szelleme.
Mögöttünk maradt Sardiñeiro, Estorde a jobb oldalon maradt, előttünk pedig kiemelkedtek a vízből az Islas Lobeiras. Kicsik, látszólag jelentéktelenek, de a régi tengerészek számára veszélyt jelentettek, a legendáknak pedig táplálékot. Itt az Atlanti-óceán erősebben húz, itt érzed az erejét. De azon az estén a tenger szelíd volt, majdnem ünnepélyes, és a nap megkezdte látványosságát.
Az utolsó sugarak az Ara Solis mögött merültek el, a kelták ősi napoltára mögött. Jobbra az „O Centolo” szikla, az ördög szarva, feketén a fény előtt. Megérkeztünk a régi Hádészba, ahol a nap a tengerbe merül. És mégsem volt félelem abban a pillanatban, hanem mély béke. Csak a hajó recsegése, egy sirály kiáltása a Monte Pindo fölött, és a hullámok egyenletes ritmusa.
Aki idáig hajózott, elkerülhetetlenül a visszatérésre gondol. És arra, ami a szárazföldön várja. Fisterra nemcsak mítosz, hanem mindennapi élet is, és a mindennapi élet itt a tenger ízét viseli. Szardínia, frissen a grillről. Tőkehal és tengeri sügér, makréla és bonito. A tenger gyümölcseit felvonultató konyha gazdag: fésűkagyló és szívkagyló, kékkagyló és a híres libanyakkagylók – a percebes, amelyek a tenger ujjaiként kapaszkodnak a sziklákba. Ehhez jön a rákok királynője, a pókrák, a centolo, valamint homárok és languszták. És természetesen a galíciai módra készült polip, burgonyán főzve, paprikával és olívaolajjal, valamint a tintahal, puhán a grillen, ahogyan maguk a halászok eszik.
Így a világ végére vezető út nem egyszerűen a kikötőben ér véget, hanem azzal a tudattal, hogy itt minden összefügg: természet és történelem, mítoszok és jelen, a nap játéka és az ízek játéka. Fisterra olyan hely, ahol az ember nemcsak látni tanul, hanem ízlelni, szagolni és érezni is, mennyire közel fekszik egymáshoz ég, föld és tenger.
És talán ez marad meg: egy delfin emléke, amely elkísért minket, a Monte Pindóé, amely vigyázott ránk, a fényé, amely az Atlanti-óceánba halványult – és a polipé, amelyet másnap az étterem asztalán szolgáltak fel. Tömjén és szél között, Ara Solis és kikötői sör között az ember itt valami nagyobbat talál egy színpadnál. Otthonra talál.
About the Author
