Vannak pillanatok, amikor az, hogy egyik lábunkat a másik elé tesszük, több puszta mozgásnál. Kijelentéssé válik – vagy legalábbis ezt mondogatom magamnak, miközben kirúgok a cipőmből egy újabb kavicsot, ezt a belső lustaságomnál is kitartóbb útitársat. A zarándoklat bizonyára több, mint puszta gyaloglás, nem igaz? Legalábbis ezt mondták nekem, amikor útra keltem egy túlméretezett kulacsal és egy még nagyobb kérdőjellel a fejemben.
Maga a szó – mondták – a latin peregrinus-ból ered: idegen, vándor. Valahogy ismerősnek tűnik. Nem vagyunk mind kicsit ilyenek? Számunkra ismeretlen ösvényeken járunk, soha nem látott tájakon át, olyan emberekkel találkozunk, akiktől nem tudunk megszabadulni. A zarándoklat azonban több, mint az ismeretlen iránti kíváncsiság. Kísérlet annak megértésére, miért kívánja a legszebb élményeket oly gyakran a legkényelmetlenebb cipő.
És persze Spanyolország többféle meghatározást kínál erre a – nevezzük így – kínszenvedésre vagy lelki megvilágosodásra, nézőpont kérdése. Idegen földekre utazásról van szó, igen, de odaadásról és egy szentély elérésről is. A santiagói székesegyház, a végső cél, csak a jéghegy csúcsa. Az igazi út máshol zajlik – a zarándoktársakkal folytatott beszélgetésekben, egy napfelkelte váratlan izzásában, vagy abban a felismerésben, hogy talán mégsem csomagolsz olyan jól, mint hitted.
Aztán ott a filozófiai oldal, amely eleinte kissé szkeptikussá tett. Út önmagunkhoz? Kicsit közhelyesen hangzik, nem? De őszintén szólva a Caminóban van valami tükörszerű. Minden nap új kérdést vet eléd: Miért csinálom ezt? És legtöbbször nincs egyszerű válasz. Talán éppen ez a lényeg. Nem a kérdés megoldásáról van szó, hanem az elfogadásáról.
Egy példa? A Carrión de los Condes és Calzadilla de la Cueza közötti szakasz – tizenhét kilométernyi lecke a türelemről és az önmagunkkal folytatott beszélgetésről. Nincs árnyék, alig akad más zarándok, csak az út és én. Még azt is megpróbáltam, hogy megszólítsak egy fát a láthatáron. Nem válaszolt, ami valószínűleg így volt jó; különben komolyan megkérdőjeleztem volna a józan eszemet. De az a fa – csupán egyetlen pont a távolban – jelkép lett. A kitartásé, a célokké, amelyek akkor is közelebb kerülnek, amikor úgy érezzük, alig haladunk.
A zarándoklat – ezt tanultam meg – nem pusztán fizikai haladás. Folyamat. Út kérdéseken, találkozásokon és apró pillanatokon át, amelyekről gyakran kiderül, hogy nagyobbak a vártnál. A hagyomány, a lelkiség és a személyes élmény kapcsolata. Az a pillanat, amikor rájössz, hogy mindig egy kicsit idegen vagy – és hogy ez teljesen rendben van. Mert éppen ebben rejlik a szépség: az idegen megszokottá válik, és egy kicsit közelebb kerülsz ahhoz, akivé valójában válni szeretnél.
Most te jössz: hol kezdődik a te személyes Caminód?
About the Author
